Az Atlanti-óceánhoz egyenes út vezet Marrakeshből. Mivel valamennyien látni akarjuk az óceánt, a távolsággal nem foglalkozunk, a fiam szerint Szavíra, a hangulatos halászváros közel van, csak egy ugrásra Marrakeshtől. Autóval, persze, de az autóbérlés sem egyszerű: reggel senki sem veszi fel az irodákban a telefont, így a város túlsó végébe kell gyalogolnunk. Végre megvan a kocsi, egy kissé megviselt, de kifogástalanul működő Dacia. A férjem hamar alkalmazkodik hozzá és a vezetés ritmusához, rutinosan kerülgeti a robogókat, és még akkor sem rezzen meg a keze, amikor a városból kiérve a fiam lazán megemlíti, mintegy három és fél órás útra számíthatunk. Szerinte ez nem is olyan hosszú, és végül neki lesz igaza. Az út azon a Chichaoua tartományon vezet keresztül, melyet súlyosan érintett a későbbi földrengés.
Marrakesh hagyományos, vörös házai a környező vörös földből készült sártéglából épültek, a vörös szín most mindenütt ott ragyog körülöttünk, egészen a horizontig. Elszórt településeken haladunk át, köztük emberek gyalogolnak az út szélén, férfiak csuklyás dzsellabában, nők csadorban, fejükre extra szalmakalap kötözve a nap ellen, vándorok, szamarat vezetve, és néha, mint az egyszeri mesében, egyedül, vagy ketten ülnek szamárháton.
Élénk piacok következnek, dinnyeárusok ülnek a földön, az olcsó hirdetőtáblák és málló vakolatú házak közt ott magasodik a fehérre vagy vörösre meszelt, gondosan karbantartott mecset, mellette a pálmának álcázott, póznára erősített hangszórókkal. A müezzinek napi ötször ismételt üzenete messzire elhallatszik, a faluk határán túl elhagyatott házak, omladozó téglaépületek és magányos betonfalak visszhangozzák.
A tengerpart környéke védettebb és zöldebb terület, itt már oliva, eukaliptusz és argánfa-ültetvények váltják egymást. Megállunk az egyik argánültetvénynél, ebédidő van, a tulaj benn alszik az imaszőnyegen, fiatal lány ül az üzletben. Készségesen, tört franciasággal elmagyarázza, hogyan készül az argánolajból, eukaliptuszból, jázminból folyékony szappan, tusfürdő, ekcéma elleni krém. Amikor azonban a kecskék felől érdeklődünk, zavartan tiltakozik. Pedig a gyerekeim nagyon szeretnék az argánfa ízletes gyümölcséért fára mászó kecskéket látni. Mi azonban végül nem annyira bánjuk, hogy a tradicionális módszert, amikor a termés, még feldolgozás előtt, a kecske tápcsatornáján halad keresztül, már nem minden gazdaságban követik.
Szavírába érkezve azonnal megcsap az óceán szele és illata. Ott zúg a kék-fehér falú házak mögött, ott a halsütödékben árult friss hal ízében, a halpiacon, a kikötőben sorakozó, kékre mázolt csónakokban, és még a fabazárban árult kishajókban is. A parton nők kuporognak, hosszú leplekbe burkolózva, mellettük a homokban gyerekek játszanak, a férfiak is kaftánban, csak a merészebb fiúk viselnek fürdőnadrágot. Hatalmasak a hullámok, ülünk a parton, lassan kifogy a papírtasakból a szenegáli fiútól vásárolt, forró, karamellizált mogyoró, indulnunk kell. Túl hamar, mint mindig.
A sivatagban este halványulnak a színek. Egy-egy fedetlen ház ablakában lámpafény pislákol. Mellette háló nélküli focikapu, fiúk rúgják a labdát, máshol lányok ülnek talpig beburkolva, előttük a szürkésvörösen izzó pusztaság, nézik a távolban, az Atlasz hegység vonulatai felett lemenő napot. Még négy hetük van hátra, míg egyik éjszaka megmozdul alattuk a föld, és az alapozás nélküli sártégla-falak leomlanak körülöttük. Hirtelen sötétedik, a sivatag felett gyorsan bukik le a nap.
Somfai Anna
Az argánfa termése
Szavíra